Helfer szindróma

helfer szindróma

Helfer szindróma

Helfer szindróma: ‘kényszeres segítés’  (a német ‘Helfer’, vagyis segítő szó után elnevezve), definiálása Wolfgang Schmidbauer pszichoanalitikus nevéhez fűződik. Elsősorban a segítő foglalkozásúakat (orvos, lelkész, szociális munkás) érintő jellegzetes tünetcsoport. Aki ebben a betegségben szenved, azért akar kényszeresen segíteni másoknak/ másokon akár akaratuk ellenére is, hogy ezzel a saját ingatag lelkiállapotát félresöpörve önmegvalósíthasson és ne kelljen tudomást vennie önnön problémáiról. Nagyon rosszul tűrik a visszautasítást, és sokszor nehéz diagnosztizálni őket, mivel környezetük szemében általában csupán jószándékú buzgómócsingnak tűnnek, akik mindig önfeláldozóan rohannak segíteni, holott csak ingadozó önértékelésüket kompenzálják folyamatosan. Azokkal szemben akik nem igénylik a segítségüket akár agressziót is tanúsíthatnak, ezért fontos felismerni a kórképet még időben.

A Helfer szindrómás segítő azért segít másokon, hogy saját érzéseit, szükségleteit ne kelljen tudatosítania, fél a spontán érzésektől, a segítéssel belső ürességét igyekszik kitölteni. Tagadja, hogy ő maga is segítségre szorul, kerüli az egyenrangú kapcsolatokat, rejtett agressziót tanúsít a segítséget nem igénylőkkel, illetve más segítőkkel szemben. Emberi kapcsolataiból hiányzik a kölcsönösség, magánéletében is előtérbe helyezi a segítő-segített kapcsolatokat. Saját vágyait csak indirekten kommunikálja, többnyire szemrehányások formájában. Külső megerősítésektől függ, ingadozó az önértékelése, mely oda vezethető vissza, hogy gyermekkorában szülei nem ismerték el (korai nárcisztikus sérülés). A Helfer szindróma mögött sosem áll anyagi érdek.

Veszélyeztetettek

A korábbi klasszikus segítő foglalkozásokban (pap, orvos) a segítő nem szükségképen vonódott be érzelmileg a kapcsolatba, a segítés alá-fölé rendeltségi viszonyban történt, és technikaibb jellegű volt. A pszichoterápia azonban (és több más orvosi szakterület) megköveteli az érzelmi bevonódást és a személyiség részvételét egy intim kapcsolatban, amely a kliens és a terapeuta közt bontakozik ki. A pszichoterápiás segítségnyújtás során a terapeuta egész lényével részt vesz a “korrektív emocionális élmény” megteremtésében, így nehezebb a privát szférát és a hivatást különválasztania.

A segítő szindróma kialakulásában szerepet játszanak a terapeuta pályaválasztási motivációi is. A gyermekkorban elszenvedett, sokszor rejtett szülő elutasítás vezet a fokozott szülői elvárásokkal való merev azonosuláshoz, amely a segítő hivatást különösen vonzóvá varázsolja. Az ilyen háttérrel rendelkező személy később megbízható, önfeláldozó, de örömtelen segítővé válik. Perfekcionista és kényszeres vonásokkal jellemezhető. A segítő szindróma hatékony lehet a korai nárcisztikus sérülések öngyógyítására, ám számos negatív hatása lehet a terápiás munkára nézve, ha nem tudatosulnak a terapeuta rejtett igényei.

https://www.skultetiszabo.hu/gyermekkori-felelmek-es-azok-lekuzdese/

Jellemző a hasonló múltú terapeuták részéről a saját segítésszükséglet tagadása, az egyenrangú kapcsolatok kerülése és a tudattalan nárcisztikus igények. A segítő vágyai és kívánságai nem mondhatók ki, csak összegyűjtött, kitörő szemrehányások útján, vagy indirekten kommunikál – eszközei: betegség, drog, öngyilkosság lehetnek. Nagy (és többnyire rejtett) nárcisztikus igények jellemzik, önértékelése ingadozó, mindig erősen függ az aktuális külső megerősítésektől. Direkt agressziója gátolt. Milyen tünetekkel jellemezhető a segítő szindróma? A terápiás teamben a segítő szindrómás segítőket sokszor jellemzi vetélkedés, bizalomhiány, a csökkent tolerancia a kollégákkal szemben, a perfekcionista számonkérés, a fokozott elismerésigény és az érzékenység a kritikával szemben. Indirekt agresszió is gyakran megfigyelhető a konkurens segítőkkel vagy a segített hozzátartozóival szemben. Ezt a réteget veszélyezteti a Kiégés (burnout-) szindróma is.

Kialakulása

A klienssel (beteggel) való terápiás kapcsolatban jellegzetes viszont-indulatáttétel lehet a rezignáció, amely fokozatosan nőhet át kiégésbe. A segítőszindrómás segítő olyan pácienseket szeret választani, akikkel kiegészítő típusú kapcsolatra léphet. Ez leírható pl. a kollúzió fogalmával, ahol a két fél hasonló megoldatlan alapkonfliktusa két összeillő, de eltérő szerepben fejeződik ki. A szimbiotikus kapcsolatokban mindkét fél kizsákmányolja a másikat. Pl. a gyermekkorban elutasított terapeuta azonosul az anya szereppel és kellően regresszív, gondoskodást igénylő pácienst választ. E kapcsolatok egyik veszélye, hogy a segítőszindrómás nem engedi olyan téren fejlődni a klienst, amely a kapcsolatukat veszélyeztetné.

Egy vizsgálatban azt találták, hogy a kényszeres terapeuták impulzuskontroll-zavaros betegeket, míg az impulzuskontrollos terapeuták kényszeres betegeket választottak. A depresszív-bizalmatlanok viszont szimbiotikus kapcsolatra hajlamos klienseket választottak. Vagyis a kliens választáskor a terapeuta “tükörképet”, énje kiegészítését választja. A segítő foglalkozásúak körében meglepően magas a pszichiátriai morbiditás, az alkoholizmus, a drogfüggés, a szuicidum és a pályaelhagyás, ami jórészt a kiégésnek köszönhető. Magyarországon ez a kérdés különösen élesen vetődik fel, mert a pszichoterápia alacsony megbecsülése, csekély társadalmi támogatottsága, és megoldhatatlan szociális problémák is bonyolítják a helyzetet.

Megelőzés

A kiégés megelőzésére és kezelésére tett intézményes lépések mellett tehát lényeges, hogy maguk a segítő személyek is kellő önismerettel rendelkezzenek, tudatosítsák saját rejtett motivációikat. Ezáltal megelőzhető a kiégés és megőrizhető munkájuk hatékonysága, valamint saját lelki épségük is.

www.skultetiszabo.hu

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Budapesti pszichológus, pszichológus budapest, pszichológus Budapestpszichológus budapest, pszichológus Budapest, Budapesti pszichológus, pszichológus budapest, pszichológus Budapest, pszichológus budapest, pszichológus budapesten, Pszichologusok Budapesten, Skultéti-Szabó Katalin pszichológus,