Imposztor-szindróma

pszichologus_budapest_imposztor-szindróma

Az imposztor-szindrómás – miért nem hisz a saját sikerében?
Az úgynevezett imposztor-szindrómában szenvedhet az, aki egy sikeres vizsga után is alkalmatlannak hiszi magát, és a sikerét a szerencsének vagy a kapcsolatainak tudja be.

Mindenkiben merülnek fel időről időre kételyek. Különösen “mindent vagy semmit” helyzetekben élhetünk át aggodalmat és félelmet, és van, hogy feltesszük magunknak a kérdést, “Mit is csinálok én itt tulajdonképpen?” A színpadon ez a lámpaláz, a tanteremben ez a vizsgadrukk, mindezidáig ez teljesen normális.

Vannak azonban olyanok, akik egy sikeres vizsga, vagy prezentáció után is képtelenek saját magukban és teljesítményükben hinni. Ők inkább arról vannak meggyőződve, hogy a sikert sármjuknak, kapcsolataiknak vagy éppen a szerencsének köszönhetik, de semmiképp sem a képességeiknek. Szélhámosnak tartják magukat – teljesen alaptalanul -, és attól félnek, hogy hamarosan lebukhatnak. A szélhámos angol megfelelője után ezért imposztor-szindrómának nevezi a szaknyelv ezt a jelenséget.

A kákán is a csomót

A szindrómát először 1978-ban azonosította két pszichológusnő, Pauline Clance és Suzanne Imes. A szindróma kiváltóoka gyakran a tökéletesség utáni vágy: az érintetteknek túl magasak a saját magukkal szembeni elvárásaik. Ugyan valóban motiváló lehet, ha nem elégszünk meg  kompromisszumokkal, és mindig a legjobbak szeretnénk lenni, ugyanakkor ez egy negatív folyamatot is beindíthat. Mindegy, mit érünk el, az sosem elég. A “szélhámosok” is érzik ezt, és mégis állandóan a kákán is a csomót keresik.

Vegyük például azt a szakértőt, akitől egy kollégája tanácsot kér. Már a helyzetelemzés vagy a javaslat ecsetelése közben is arra gondol: “Biztosan van ennél jobb válasz.”, vagy “Valószínűleg mindjárt rájön, hogy sejtésem sincs a dologról.” Ennek megfelelően ezek az emberek állandóan attól tartanak, hogy leleplezik őket – holott erre nincs okuk.

Érdekes módon az imposztor-szindróma leggyakrabban nőknél, illetve olyanoknál figyelhető meg, akik átlagon felüli teljesítményeket tesznek le az asztalra, például szakértőként vagy felsővezetőként.

“A vállalati vezetőségben eltöltött hosszabb időtartam után sok menedzser annyira elbizonytalanodik és kiábrándul, hogy tudatalatt a kudarcot keresik.” – állapította meg a holland pszichoanalitikus és menedzsment-professzor Manfred Kets de Vries a Manager Magazin interjújában 2007 végén. Azt is elmondta, hogy érintettek “botrányt kockáztatnak, cégeket vásáolnak fel a könyvelés megfelelő ellenőrzése nélkül, kihívják maguk ellen a sorsot”.

Németországban Birgit Spinath, a pedagógiai pszichológia professzora egyike azon kevés kutatóknak, akik mélyebben kutatták az imposztor-szindrómát. Meg van róla győződve, hogy az érintettek egyedül, segítség nélkül csak nehezen törnek ki az ördögi körből. Mivel azt hiszik, hogy nem rendelkeznek a szükséges képességekkel, különösen intenzíven felkészülnek a kihívásokra. Csak méginkább megerősíti őket abbéli hitükben, hogy szélhámosok, ha ennek ellenére sem mennek át a vizsgán. Ha pedig kiemelkedően teljesítenek, az csak csalás vagy az előkészületek eredménye lehetett, de semmiképp sem a saját képességeiknek köszönhető.

Egyes tudósok biztosak abban, hogy a jelenség kialakulása negatív gyermekkori tapasztalatokra vezethető vissza. Az érintettek például azt tanulták meg a szülői házban, hogy csak akkor szeretik őket, ha állandóan hozzák az elvárt teljesítményt. Ennek megfelelően nagyon kicsi az önbizalmuk. Emellett az érintetteknek túlzott fontosságot tulajdonítanak a kompetenciának, összetett véleményük van a sikerről, és tartanak a negatív kritikától.

www.skultetiszabo.hu

Budapesti pszichológus, pszichológus budapest, pszichológus Budapest