Helfer szindróma

pszichologus-budapest-helfer-szindroma

Helfer szindróma: ‘kényszeres segítés’  (a német ‘Helfer’, vagyis segítő szó után elnevezve), definiálása Wolfgang Schmidbauer pszichoanalitikus nevéhez fűződik. Elsősorban a segítő foglalkozásúakat (orvos, lelkész, szociális munkás) érintő jellegzetes tünetcsoport. Aki ebben a betegségben szenved, azért akar kényszeresen segíteni másoknak/ másokon akár akaratuk ellenére is, hogy ezzel a saját ingatag lelkiállapotát félresöpörve önmegvalósíthasson és ne kelljen tudomást vennie önnön problémáiról. Nagyon rosszul tűrik a visszautasítást, és sokszor nehéz diagnosztizálni őket, mivel környezetük szemében általában csupán jószándékú buzgómócsingnak tűnnek, akik mindig önfeláldozóan rohannak segíteni, holott csak ingadozó önértékelésüket kompenzálják folyamatosan. Azokkal szemben akik nem igénylik a segítségüket akár agressziót is tanúsíthatnak, ezért fontos felismerni a kórképet még időben.

A Helfer szindrómás segítő azért segít másokon, hogy saját érzéseit, szükségleteit ne kelljen tudatosítania, fél a spontán érzésektől, a segítéssel belső ürességét igyekszik kitölteni. Tagadja, hogy ő maga is segítségre szorul, kerüli az egyenrangú kapcsolatokat, rejtett agressziót tanúsít a segítséget nem igénylőkkel, illetve más segítőkkel szemben. Emberi kapcsolataiból hiányzik a kölcsönösség, magánéletében is előtérbe helyezi a segítő-segített kapcsolatokat. Saját vágyait csak indirekten kommunikálja, többnyire szemrehányások formájában. Külső megerősítésektől függ, ingadozó az önértékelése, mely oda vezethető vissza, hogy gyermekkorában szülei nem ismerték el (korai nárcisztikus sérülés). A Helfer szindróma mögött sosem áll anyagi érdek.

Veszélyeztetettek

A korábbi klasszikus segítő foglalkozásokban (pap, orvos) a segítő nem szükségképen vonódott be érzelmileg a kapcsolatba, a segítés alá-fölé rendeltségi viszonyban történt, és technikaibb jellegű volt. A pszichoterápia azonban (és több más orvosi szakterület) megköveteli az érzelmi bevonódást és a személyiség részvételét egy intim kapcsolatban, amely a kliens és a terapeuta közt bontakozik ki. A pszichoterápiás segítségnyújtás során a terapeuta egész lényével részt vesz a “korrektív emocionális élmény” megteremtésében, így nehezebb a privát szférát és a hivatást különválasztania.

A segítő szindróma kialakulásában szerepet játszanak a terapeuta pályaválasztási motivációi is. A gyermekkorban elszenvedett, sokszor rejtett szülő elutasítás vezet a fokozott szülői elvárásokkal való merev azonosuláshoz, amely a segítő hivatást különösen vonzóvá varázsolja. Az ilyen háttérrel rendelkező személy később megbízható, önfeláldozó, de örömtelen segítővé válik. Perfekcionista és kényszeres vonásokkal jellemezhető. A segítő szindróma hatékony lehet a korai nárcisztikus sérülések öngyógyítására, ám számos negatív hatása lehet a terápiás munkára nézve, ha nem tudatosulnak a terapeuta rejtett igényei.

Gyermekkori félelmek és azok leküzdése

Jellemző a hasonló múltú terapeuták részéről a saját segítésszükséglet tagadása, az egyenrangú kapcsolatok kerülése és a tudattalan nárcisztikus igények. A segítő vágyai és kívánságai nem mondhatók ki, csak összegyűjtött, kitörő szemrehányások útján, vagy indirekten kommunikál – eszközei: betegség, drog, öngyilkosság lehetnek. Nagy (és többnyire rejtett) nárcisztikus igények jellemzik, önértékelése ingadozó, mindig erősen függ az aktuális külső megerősítésektől. Direkt agressziója gátolt. Milyen tünetekkel jellemezhető a segítő szindróma? A terápiás teamben a segítő szindrómás segítőket sokszor jellemzi vetélkedés, bizalomhiány, a csökkent tolerancia a kollégákkal szemben, a perfekcionista számonkérés, a fokozott elismerésigény és az érzékenység a kritikával szemben. Indirekt agresszió is gyakran megfigyelhető a konkurens segítőkkel vagy a segített hozzátartozóival szemben. Ezt a réteget veszélyezteti a Kiégés (burnout-) szindróma is.

Kialakulása

A klienssel (beteggel) való terápiás kapcsolatban jellegzetes viszont-indulatáttétel lehet a rezignáció, amely fokozatosan nőhet át kiégésbe. A segítőszindrómás segítő olyan pácienseket szeret választani, akikkel kiegészítő típusú kapcsolatra léphet. Ez leírható pl. a kollúzió fogalmával, ahol a két fél hasonló megoldatlan alapkonfliktusa két összeillő, de eltérő szerepben fejeződik ki. A szimbiotikus kapcsolatokban mindkét fél kizsákmányolja a másikat. Pl. a gyermekkorban elutasított terapeuta azonosul az anya szereppel és kellően regresszív, gondoskodást igénylő pácienst választ. E kapcsolatok egyik veszélye, hogy a segítőszindrómás nem engedi olyan téren fejlődni a klienst, amely a kapcsolatukat veszélyeztetné. Egy vizsgálatban azt találták, hogy a kényszeres terapeuták impulzuskontroll-zavaros betegeket, míg az impulzuskontrollos terapeuták kényszeres betegeket választottak. A depresszív-bizalmatlanok viszont szimbiotikus kapcsolatra hajlamos klienseket választottak. Vagyis a kliens választáskor a terapeuta “tükörképet”, énje kiegészítését választja. A segítő foglalkozásúak körében meglepően magas a pszichiátriai morbiditás, az alkoholizmus, a drogfüggés, a szuicidum és a pályaelhagyás, ami jórészt a kiégésnek köszönhető. Magyarországon ez a kérdés különösen élesen vetődik fel, mert a pszichoterápia alacsony megbecsülése, csekély társadalmi támogatottsága, és megoldhatatlan szociális problémák is bonyolítják a helyzetet.

Megelőzés

A kiégés megelőzésére és kezelésére tett intézményes lépések mellett tehát lényeges, hogy maguk a segítő személyek is kellő önismerettel rendelkezzenek, tudatosítsák saját rejtett motivációikat. Ezáltal megelőzhető a kiégés és megőrizhető munkájuk hatékonysága, valamint saját lelki épségük is.

www.skultetiszabo.hu

Budapesti pszichológus, pszichológus budapest, pszichológus Budapest